Beragasztok egy képet mindennap :D
Most egy egészen új fejezet kezdődik az életemben. ÉS nem csak azért, mert új naplóm lett, hiszen betelt a régi, hanem ezt úgy lehet érteni, hogy egy új életet kezdek. Ami teljesen más lesz és jobb, hogy végre élhessek. Vagy valami ilyesmi.
Na szóval, nem is olyan régen, hogy megérkeztünk Madridba. Apukámnak nagy vállalata van, melynek Ő saját maga a vezetője. Elég sok megbeszélésre kell menjünk, legyen szó az akárhol-ról, mi oda utazunk. De most más a helyzet, most itt maradunk, reményeim szerint. Mivel sokat utazunk az üzlet miatt, iskolába se tudtam nagyon járni. Hét éves korom óta a nevelő nőm oktatott engem, Ő tanított meg írni, olvasni. Pár hete felmondott magánügyi problémák miatt. Hál'az Istennek, legalább nem kel többet elviseljem és talán több időt tölthetek az apámmal.
Mikor kiszálltunk a kocsiból, abból ami értünk jött, Emma szaladt felénk.
- Violetta, kicsim. Hogy utaztál? - lépett egyenesen felém az öreg néni.
- Nagyszerűen Emma, köszönöm kérdésed. - öleltem meg.
- Stefan úr, maga hogy utazott? - fordult apám felé.
- Nagyszerű volt az út. Lillian a házban van? - válaszolta és egyből a házunkat kezdte vizslatni, Lillian után.
- Ó. Igen. Lillian kisasszony a házban van.
Nem is kellett több, mint egy varázs szóra ott termett Lillian. Jó nem csak úgy ott, hanem a házból szaladt ki és egyből apám nyakába ugrott.
- Stefan! Már itt is vagy. Úgy hiányoztál. Készítettem meglepetést. - visította eléggé hangosan. Szerintem a bolygó túl oldalán is meghallották. - Vilu, hogy utaztál? - fordult felém.
- Köszönöm Lillian, már megszoktam a nyüzsgést. Ugyan olyan, mindig...
Egy darabig csend uralkodott, aztán Emma törte meg a csendet:
- A szobák készen vannak. Vilu drágám, olyan mint volt, csak pormentes.
- Köszönöm Emma. Apa, én felmennék a szobámba, ugye nem gond? - néztem a még mindig barátnőjét ölelgető apukámra.
- Persze kicsim, menj csak. - felelte. - Rodrigó a dolgozó szobában van? - fordult utánam Emma felé.
- Igen Stefan úr. - válaszolta Emma vigyorogva.
Rodrigó az ügyvédünk és közben a jó barátunk. Ha baj lenne, egyből Őt hívnám.
Mikor felmentem a szobámba olyan volt, mint két évvel ezelőtt. Sokszor visszajöttünk ide, de csak pár hétre, aztán ismét eltűntünk. A szobám falán ugyan úgy ott voltak a fényképeim. Tele volt poszterrel, meg minden. A két évvel ezelőtti kép rólam, ugyan olyan mintha most is csinálnánk rólam egyet. Ugyanaz a barna haj és barna szem, meg persze az öltözékem sem változott sokat. Szoknya és topp, ez a specialitásom. De valami más volt, a fényképeken egy örök mosolygós lány nézett vissza, a tükörképen most egészen más képen nézett ki. Ez a lány, aki most a tükörből néz vissza, kezd rájönni hogy állandóan utazik, közben meg össze-vissza hazudnak neki. Tudom, hogy apám nem mondta el a teljes igazságot! Sőt, még úgy is viselkedik, mintha még mindig hat éves lennék. De nem! Én már 17 éves vagyok, és rájöttem, az életem jól bele van szorulva a hazugságokkal teli ládába.
Éppen a ruháimat pakoltam ki a bőröndből, mikor Emma kopogtatott az ajtómon.
- Kicsikém, gyere vacsorázni. - dugta be a fejét az ajtó és az ajtófélfa között.
- Most nem vagyok éhes Emma. - nyafogtam.
- Ezt meg sem hallottam. Nem azért főztem, sütöttem egész nap, hogy meg sem kóstold. Pont a te kedvenceidet csináltam. - nézett rám biztatóan mosolyogva.
- Na jó. Mindjárt megyek. - adtam meg magam.
Vacsora közben mindenki csöndben evett. Végül feltettem a kérdést, amit már leszállás óta fel akarok tenni.
- Apa! - néztem a velem szemben ülő apámra.
- Igen kicsim? - emelte fel a tekintetét az ételről és rám pillantott.
- Most ugye itt maradunk? Nem akarok elmenni! Tetszik nekem ez a város, az itteni élet... Olyan nyugis. Itt van Emma, Lillian meg ugye Rodrig...
- Tudom, hogy nem akarsz ide oda repülni de muszáj. És én is szeretnék maradni hidd el, de nem tudok ez ellen tenni! - vágott a szavamba, majd szomorúan folytatta.
- Jó mindegy. Köszöntem a vacsit. Jó éjt mindenkinek! - megsértődötten ugyan, de elköszöntem tőlük és felfelé indultam a szobámba.
- Jó éjt kincsem! - mosolygott rám Emma, mielőtt még eltűntem volna a szemük elől.
- Aludj jól! - halottam meg, hogy apám utánam kiabál. Majd Lillian is. És Rodrigó. egyszóval mindenki jó éjszakát-ot kívánt nekem és én is nekik.
Mikor felértem, egyből az álom a szemem elé úszott. A naplómba írtam, mint ahogy most is, majd elaludtam.
Éppen a ruháimat pakoltam ki a bőröndből, mikor Emma kopogtatott az ajtómon.
- Kicsikém, gyere vacsorázni. - dugta be a fejét az ajtó és az ajtófélfa között.
- Most nem vagyok éhes Emma. - nyafogtam.
- Ezt meg sem hallottam. Nem azért főztem, sütöttem egész nap, hogy meg sem kóstold. Pont a te kedvenceidet csináltam. - nézett rám biztatóan mosolyogva.
- Na jó. Mindjárt megyek. - adtam meg magam.
Vacsora közben mindenki csöndben evett. Végül feltettem a kérdést, amit már leszállás óta fel akarok tenni.
- Apa! - néztem a velem szemben ülő apámra.
- Igen kicsim? - emelte fel a tekintetét az ételről és rám pillantott.
- Most ugye itt maradunk? Nem akarok elmenni! Tetszik nekem ez a város, az itteni élet... Olyan nyugis. Itt van Emma, Lillian meg ugye Rodrig...
- Tudom, hogy nem akarsz ide oda repülni de muszáj. És én is szeretnék maradni hidd el, de nem tudok ez ellen tenni! - vágott a szavamba, majd szomorúan folytatta.
- Jó mindegy. Köszöntem a vacsit. Jó éjt mindenkinek! - megsértődötten ugyan, de elköszöntem tőlük és felfelé indultam a szobámba.
- Jó éjt kincsem! - mosolygott rám Emma, mielőtt még eltűntem volna a szemük elől.
- Aludj jól! - halottam meg, hogy apám utánam kiabál. Majd Lillian is. És Rodrigó. egyszóval mindenki jó éjszakát-ot kívánt nekem és én is nekik.
Mikor felértem, egyből az álom a szemem elé úszott. A naplómba írtam, mint ahogy most is, majd elaludtam.
Még utoljára; Violetta voltam, immáron egy új élettel a
kezemben és egy teljesen új naplóval! :)
